Japán Császári Haditengerészet

Japán Császári Haditengerészet (Dai-Nippon Teikoku Kaigun)
A Japán Császári Haditengerészet és a Japán Tengerészeti Önvédelmi Erő lobogója
Dátum:	1867 – 1945
Ország:	Japán Birodalom
Típus:	Haditengerészet
Parancsnokok
Híres parancsnokok:	Jamamoto Iszoroku Togo Heihachiro Fushimi Hiroyasu
Kultúra és történelem
Háborús részvétel:	Orosz–japán háború I. világháború Kínai-Japán háború II. világháború

A Japán Császári Haditengerészet (japánul: (大日本帝國海軍 Dai-Nippon Teikoku Kaigun) vagy egyszerűbben Japán Haditengerészet (japánul: Nippon Kaigun) volt a Japán Császárság tengeri hadereje, az 1945-ös, II. világháborús vereség előtt. A Japán Haditengerészetet a Japán Haditengerészeti Minisztérium igazgatta, és a Japán Haditengerészeti Vezérkar főnöke ellenőrizte a Császári Főparancsnokságon.

A középkori eredet

A japán tengeri haderő történelme az időszámítás szerinti III. századba nyúlik vissza. Kezdetben a japán hajók csapatokat szállítottak Korea és Japán között.

Beszámolók az első nagyobb jelentőségű japán tengeri akciókról a mongol Kublaj kán flottáinak inváziói ellen vívott csatákról jelentek meg 1281-ben. Ekkor Japánnak még nem volt olyan haditengerészete, ami fel tudta volna venni a küzdelmet a mongol erőkkel, így a fő harcok a japán földön zajlottak. Néhány parti hajókon szállított szamuráj azonban elfoglaltak néhány mongol hajót.

A XVI. században Japán nagy erőfeszítéseket tett hadihajók építésére, amikor a földesurak versengtek fölényért, és több száz hajóból álló part menti flottákat építettek ki. A legnagyobb hajókat Atakebune-nek hívták. Erre az időre tehető a történelem első páncélos hajóinak megépítése, amikor Oda Nobunaga, egy földesúr hat vasborítású felépítménnyel rendelkező hajót tartott szolgálatban 1576-ban. Ezeket vaspáncélzatú hajóknak hívták. Fegyverzetük több ágyúból és nagy kaliberű egyéb tűzfegyverből állt, és ez által képesek voltak legyőzni a nagy, de nem páncélozott ellenséges hajókat. Nobunaga daimjo (= földesúr) ezekkel győzte le Mori flottáját Kizu-folyó torkolatában, Oszakánál. Ezeket a hajókat inkább tekintették "úszó erődöknek", mint igazi hadihajóknak és csak parti műveletekben használták őket.

A XVII. század elején építette Japán az első "kékvízi" (óceánképes) hajóját, az első nyugati kapcsolatfelvétel után. 1614-ben Szendai földesura, egyezséget kötött a Tokugawa bakufuval (katonai kormányzat, a Sógunátus megnevezése), melynek értelmében az megépíti a San Juan Bautista nevű, 500 tonnás hajót, azzal a céllal, hogy a hajó egy japán követséget szállítson az amerikai kontinensre, később pedig Európába. Ugyanebben az időben, a Bakufu, ázsiai kereskedelmi céllal, körülbelül 350 "vörös vitorlás" hajót állított szolgálatába (néhány nyugati hajóépítési technológiát is felhasználva és felfegyverezve). Azonban Japán elzárkózási politikája megtiltotta óceánképes hajók építését.

A nyugati hajóépítési technológiák tanulmányozását újrakezdték az 1840-es években, és a nyugati hajóforgalom növekedésével arányosan fokozták, a kínai kereskedelem és a bálnavadászat fejlődése miatt. 1852-ben a sógun kormánya félt egy idegen betöréstől, és megkezdték az első elzárkózás utáni, modern japán hajó, a Sóhei Maru építését.

Tōgō admirális

Jamamoto admirális 1904-ben

1854-ben, az Egyesült Államok Haditengerészetének tisztje, Perry hajórajkapitány elérte, hogy Japánt megnyissák a nemzetközi kereskedelem előtt és engedményeket szerzett idegen cégeknek. Ettől kezdve a Tokugava sógun kormánya sürgette a nyugati hajózási technikák átvételét. 1855-ben Nagaszakiban egy tengerészképző iskolát is nyitottak. A tanulókat nyugati hajózástudományi iskolákba küldték tapasztalatot szerezni, hagyományt teremtve a jövendőbeli vezetők külföldi képzésének. A leghíresebbek Enomoto, Togo és később Jamamoto admirálisok. Francia tengerészeti mérnököket hívtak az országba, hogy építsenek fel olyan haditengerészeti fegyvergyárakat, mint a jokoszukai vagy a nagaszaki.

A Tokugava-rendszer 1867-es végével a sógun haditengerészete nyolc nyugati mintájú, gőzhajtású hajóval rendelkezett, a flotta zászlóshajója a Kaijo Maru volt. Ezeket a császárpárti erők ellen használták fel a Bosin háborúban, Enomoto tengernagy parancsnoksága alatt. Más hajókat Thomas Blake Gover épített Aberdeenben (a Jo So Maru, a Ho So Maru, és a Kagosima).

Japán modernizációja

A Japán Császári Haditengerészet régi rangjelzései

1868-tól a visszaállított császári hatalom, ő császári felsége Mucuhito, a Meidzsi-császár kezében volt, aki tovább folytatta a sógun kormányának iparosító és militarista politikáját. Meg akarta akadályozni, hogy az Amerikai Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak elsöpörjék országa gazdasági önállóságát. A Meidzsi rendszerben Japán felépítette új haditengerészetét, nagyban a Brit Királyi Haditengerészet mintájára, és főleg a brit és francia szellemi kapacitás hozta létre. A hajók nagy részét is angol és francia hajógyárakban építették. 1869-ben, Japán megrendelést adott első modern páncélos hajójára. Ez lett a Kotecu, mindössze tíz évvel a La Gloire francia hadihajó után.

Japán folytatta a haditengerészet korszerűsítését és fejlesztését. Kína hasonlóan idegen segítséggel fejlesztette flottáját. 1886-ban, Emile Bertin, a Francia Haditengerészet mérnökét Japánba hívták, hogy megerősítse a flottát, és levezényelje a kurei és szaszebói arzenálok építését. Az 1894-95-ös kínai-japán háború, hivatalosan 1894. augusztus 1-jén kezdődött, de néhány tengeri incidens korábban is történt. A japán hajóhad letarolta Qing északi flottáját, a Jalu folyó torkolatánál, a jalui csatában, szeptember 17-én, amikor a kínai flotta elvesztett tizenkettő hadihajójából nyolcat.

Más konfliktusokra készülődve, megkezdték a katonai erők növelését. Japán belefogott egy tízéves flottaépítési programba. Ez 109 hajó (összesen 200 000 tonna vízkiszorítás) szolgálatba állítását, és a személyi állomány 15 100-ról 40 800 főre növelését jelentette. Az új flotta:

• 6 csatahajó (mind brit építésű)
• 8 páncélos cirkáló (4 brit, 2 olasz, 1 német, 1 francia építésű)
• 9 cirkáló (5 japán, 2 brit, és 2 amerikai építésű)
• 24 romboló (16 brit, 8 japán építésű)
• 63 torpedónaszád (26 német, 10 brit, 17 francia, 10 japán építésű)

A Mikasa csatahajó korának és kategóriájának legfejlettebb hajója volt. A brit Vickers hajógyártól rendelték 1898-ban, 1902-től állt szolgálatban.

Az orosz-japán háborúban (1904-1905), a csuzimai csatában, a Mikasa vezette az egyesített japán flottát a harcba, ami a "legdöntőbb tengeri csata" néven vonult be a történelembe. Az orosz flottát szinte teljesen megsemmisítették: 38 hajóból 21 elsüllyedt, 7-et zsákmányoltak, 6-ot lefegyvereztek, 6106 embert írtak veszteséglistára, míg a japánok három torpedónaszádot, és 116 embert veszítettek.

A konfliktus után japán nemzeti hajógyártó ipart és megfelelő tapasztalattal és képességekkel rendelkező szellemi kapacitást épített ki, így az utolsó külföldi megrendelésük – a Vickers Shipyardstól – a Kongo csatacirkáló volt, 1913-ban. 1920-ra Japáné lett a világ harmadik legnagyobb flottája, és élen jártak a fejlesztésekben, mint például:

• A Japán Haditengerészet használt először drótnélküli kommunikációs rendszert, a csuzimai csatában.

• Az 1909-ben vízrebocsátott Szacuma csatahajó volt a legnagyobb a világon (a vízkiszorítást nézve).

• Fegyverzet területén az elsők voltak a 14, 16 és 18,1 hüvelykes hajóágyúk használatában.

• 1922-ben vízre bocsátották a Hosho repülőgép-hordozót, a világ első célirányosan épített ilyen egységét.

A második világháborúban

A II. világháború előtti években a Japán Császári Haditengerészet főleg az Egyesült Államok elleni hadviselésre készült. A militarista terjeszkedés és a második kínai-japán háború 1937-es kitörése elidegenítette az Egyesült Államokat és az USA-ra egyre inkább Japán ellenségeként tekintettek.

Áttekintés

A Japán Császári Haditengerészet (továbbiakban: JCSHT) a háború előtt és alatt tekintélyes kihívásokkal nézett szembe, valószínűleg nehezebbekkel, mint bármelyik más haditengerészet.

Japán, akárcsak Nagy-Britannia, teljesen a külföldi erőforrásokra volt utalva, hogy elláthassa gazdaságát. Ezért a JCSHT-re hárult a nyersanyagforrások (főleg a délkelet-ázsiai olaj és más nyersanyagok) biztosítása és védelmezése. Ezek messze estek a Japán szigetcsoporttól és idegen országok területén voltak (Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Hollandia). Hogy ezt a feladatukat elláthassák, nagy hadihajók építésébe vált szükségessé, amik nagy hatótávolságúak, és messze az anyaország kikötőitől is képesek működni.

Yamato, 1941.

Hogy a japán terjeszkedő politikát ki tudják szolgálni, a legnagyobb haditengerészetekkel kellett szembenézniük. (Az 1922-es Haditengerészeti Szerződésben a brit, amerikai és japán hajóhadak 5:5:3 arányú korlátozását fogadták el.) Szóval, számbeli hátrányban voltak a két legerősebb tengeri hatalommal szemben, és az ipari háttér is szerényebb volt (főleg az Egyesült Államokkal szemben). Ezért a kisebb, de jobb flotta fenntartása volt szükséges (kevesebb, de gyorsabb, erősebb hajó), agresszív harcászati eljárások (elsöpörni az ellenséget, a múltbéli konfliktusok receptje szerint). Azért, hogy a túlerőben lévő amerikai haditengerészettel sikerrel tudják felvenni a harcot, a JCSHT sok erőforrást mozgósított annak érdekében, hogy hajói, repülőgépei és fegyverzetük a jobbak legyenek, mint minden más haditengerészet. Ennek tudható be, hogy a II. világháború kezdetén a Japán Haditengerészet a világ legkifinomultabbja volt. Az agresszív harceljárások, és az offenzív műveletek gyors sikerei miatt a védelmi jellegű mozgások fejlesztésével nem foglalkoztak elég mélyrehatóan, így nem tudták kellő erővel oltalmazni a hosszú hajózási útvonalaikat ellenséges tengeralattjárók ellen. Nem voltak tengeralattjáró-elhárító kísérőhajóik, és kísérő repülőgép-hordozóik.

A háború előtti években két nézet versengett: milyen hajók legyenek a flotta fő egységei? Az egyik nézet szerint a hatalmas csatahajók képesek győzelmet aratni az amerikaiak felett, míg mások a repülőgép-hordozók köré szervezték volna a flottát. Mindkét változathoz megvoltak a szükséges technológiák, mindkét hajótípus kivitelezhető volt. Egyik elképzelés sem érvényesült, mindkét hajótípusból volt a flottának, de nem volt elsöprő ereje az amerikai vetélytárshoz viszonyítva. A japán hajók gyengesége annak a tendenciának a következménye, hogy a washingtoni szerződés korlátozásai miatt a hajókba több fegyverzetet és erősebb motorokat építettek amik stabilitási és strukturális problémákhoz vezettek.

Annak ellenére, hogy az ellenségeskedések kezdetén Japán előnye megkérdőjelezhetetlen volt, az amerikaiaknak sikerült megszerezniük a műszaki és számbeli fölényt, köszönhetően jóval nagyobb hadigazdaságuk termelékenységnek, és folyamatos mérnöki kutatásnak és fejlesztéseknek. A JCSHT idegenkedése a totális búvárhajó-háborútól (kereskedelmi hajók és segédhajók elleni összehangolt támadások – lásd Rudeltaktik), valamint kommunikációs csatornáik elégtelen védelme egyaránt hozzájárult vereségükhöz.

A háború utolsó szakaszában, a JCSHT az elkeseredett kamikáze (öngyilkos) akciókhoz nyúlt mint utolsó lehetőség.

Csatahajók

A JCSHT továbbra is tekintélyes presztízst tulajdonított a csatahajóknak. Ezt jól példázza a történelem legnagyobb és legerősebb ilyen hajóinak, a Jamato-osztálynak (Jamato és Musashi hadihajók) megépítése és 1941-es szolgálatba állítása.

Repülőgép-hordozók

A Japán Császári Haditengerészet korán felismerte a repülőgép-hordozó hajókban rejlő óriási lehetőségeket. Ezért a csendes-óceáni háborút tíz hordozóval kezdte, ezek voltak a kor legnagyobb és legjobb hordozói. Amerikának csak hat volt (ebből három a Csendes-óceánon), Nagy-Britanniának csak három (ebből egy az Indiai-óceánon). A japán hordozók, mint a Sokaku és a Zuikaku az amerikai Saratoga és Yorktown valamint a brit Ark Royal testvérhajóinál is nagyobb teljesítményűek és jobb képességűek voltak, az amerikai Essex-osztályú hajóegységek megjelenéséig.

A midwayi csatát követően, ahol négy hordozó veszett oda, mely kárt a JCSHT nem tudta többé kiheverni, nem volt már elég nagy repülőgép-hordozó. Ez a helyzet ahhoz az ambiciózus tervhez vezetett, hogy kereskedelmi és más hadihajókat alakítottak át kisméretű, kísérő hordozókká (pl.: Hiyo és Sinano).

Fedélzeti légierő

A Japán Császári Haditengerészet a háborút egy erős tengerészeti légierővel kezdte, aminek alapjául a korszak legjobb haditengerészeti vadászrepülőgépe szolgált, a Mitsubishi A6 Zero. A japán pilóták a háború elején magas harcértéket képviseltek, jól képzettek és harcedzettek voltak. A haditengerészetnek voltak harcászati bombázórepülő erői is Mitsubishi G3M és G4M gépekkel felszerelve. A nevükhöz fűződik a Prince of Wales és a Repulse hadihajó elsüllyesztése. A történelemben először fordult elő, hogy hadihajókat repülőgépek süllyesszenek el.

Ahogy a háború folytatódott, a szövetségesek gyorsan megtalálták a japán gépek gyengéit. A japánok nagy hatótávolságúra építették a repülőgépeiket, így gyengén páncélozottak voltak. Az elégtelenül védett pilótafülkébe behatoló lövedékek azonnal a pilóta (akár súlyos) sebesülését vagy halálát okozhatták. Ezért az amerikaiak könnyen kialakíthattak olyan technikákat, amivel könnyen le tudták szedni ezeket a gépeket. A Leyte-öbölben elvesztett csata után öngyilkos kamikáze akciókra használták a repülőgépeiket.

Tengeralattjárók

A Japán Császári Haditengerészeté volt a II. világháború legvegyesebb búvárhajó flottája, az ember vezette torpedóktól (Kaiten), a törpe tengeralattjárókon (Ko-hjoteki, Kairju), a közepes hatótávolságú tengeralattjárókon, a célirányosan tervezett ellátó hajókon át a nagy hatótávú hajókig. A Szentoku I-200 típusúak voltak a leggyorsabb hajók a II. világháború idején, míg mások a Szentoku I-400-asok amelyek több bombázó repülőgépet is tudtak szállítani. Háború legjobb minőségű torpedóit használták, például az oxigén-meghajtású "Hosszú Lándzsát".

Fejlettségük ellenére a japán tengeralattjárók elég sikertelenek voltak a harcban. Általában támadó jellegű feladatokat kaptak, olyan hadihajók ellen vetették be őket, amelyek jól védettek voltak, gyorsak és könnyen manővereztek. 1942-ben a JCSHT tengeralattjáróinak sikerült a tenger fenekére küldeni két amerikai repülőgép-hordozót, egy cirkálót, pár rombolót és más hadihajót, illetve megrongáltak néhány másikat. Ezeket az eredményeket nem tudták tartani, mert a szövetséges tengeralattjáró elhárítása hatékonyabb és szervezettebb lett. Később a hajók inkább az elfoglalt szigetek helyőrségeit ellátó szállítmányokkal vettek részt a háborúban, mint valódi harcokban. A háború alatt a japánok 1 millió tonnás (184 hajó) hajótérveszteséget okoztak az ellenséges országok kereskedelmi tengerészeteinek. Összehasonlításul Nagy-Britanniával: 1,5 millió BRT (493 hajó), az Egyesült Államokkal: 4,65 millió BRT (1079 hajó), és Németországgal: 14,3 millió BRT (2840 hajó).

Önvédelmi Erők

Japán megadása után a teljes, megmaradt császári haderőt feloszlatták. Az 1947-es alkotmány értelmében Japán lemondott a háborúról és a katonai erőkről, mint egy nemzet jogáról, így nem állítottak fel új haditengerészetet.

Japán mai tengeri erői a Japán Önvédelmi Erők kötelékébe tartoznak mint Japán Tengerészeti Önvédelmi Erői.