Japán politika a háború előtti években
A Távol-Keleten Japán folytatta a század elején megkezdett terjeszkedési politikáját. 1936-ban megtámadták Kínát, megszállták Mandzsúriát, ahol Mandzsukuó néven bábállamot hoztak létre. 1938-ban a Hasszán-tónál, 1939-ben a Halhin-Gol folyónál provokáltak incidenst, a szovjetek határozott fellépése nyomán azonban meghátráltak.
Részben a Halhin Gol-i incidensben elszenvedett kudarc, részben az európai gyarmattartó hatalmak meggyengülése nyomán Japánban eldőlt az a vita, hogy a hódítások következő lépése Szibéria vagy a csendes-óceáni területek legyenek.
Miután 1940 márciusában a japán parlament, a Diet egyhangúlag elfogadta a Kína elleni szent háborúról szóló határozatot, még ezen a tavaszon új offenzívába kezdett Kína területén. 1940 májusában az USA haditengerészete csendes-óceáni flottájának támaszpontját áthelyezte az Egyesült Államok nyugati partjáról a – „bevehetetlen”-nek nyilvánított Pearl Harborra a Hawaii-szigetekre. A flottabázis áthelyezéséről Jamamoto Iszoroku admirális úgy nyilatkozott, hogy az „olyan, mint egy torkunk felé szegezett tőr”.
Hadigépezetének működtetéséhez Japánnak acélra, Kínában lévő csapatainak ellátásához pedig olajra volt szüksége (napi 28 000 amerikai gallonra), amelyet más nyersanyagok mellett az európaiak által uralt délkelet ázsiai térségben lévő olajkészletek megszerzésével kívántak biztosítani. Ez a hollandok által uralt Indonéziát, a brit Malajziát és Francia-Indokínát jelentette.
A japán hadvezetés úgy gondolta, hogy a német fenyegetés túlságosan leköti Nagy-Britanniát ahhoz, hogy kelet-ázsiai területeinek védelméről gondoskodni tudjon. Bár az amerikai erők fenyegetést jelentettek, de július 2-án Birodalmi Konferenciájukon a japán vezetők úgy döntöttek, hogy az USA-val való háború lehetősége nem fogja őket eltántorítani terveiktől, hogy legyőzzék Kínát és létrehozzák a „Kelet-Ázsiai Jóléti Övezetet”. A meggyengült Franciaországgal való tárgyalásaik során engedélyt kaptak bevonulásukhoz Észak-Vietnamba, amely szeptember 22-én meg is történt. Innen megkezdték Csang Kaj-sek erőinek bombázását Kína délkeleti területein, megerősítve ezzel a Kínával szembeni blokádjukat.
Az indokínai bevonulásra az Egyesült Államok a Japánnal kötött kereskedelmi szerződés felbontásával válaszolt. Roosevelt elnök kormánya embargót rendelt el az amerikai cégek japánba irányuló nyersvas és acélszállításaira, amely addig a japán szükségletek közel hetven százalékát fedezte. Roosevelt emellett arra buzdította a hollandokat, hogy állítsák le olajszállításaikat Indonéziából Japánba, miközben az amerikai szállításokat továbbra is engedélyezte, hogy elkerülje Japán háborúba kényszerítését és hogy az amerikai olajszállításokat, mint diplomáciai ütőkártyát használhassa fel Japánnal szemben.
Japán kezdetben vonakodott belebonyolódni az európai konfliktusokba, ekkorra azonban már előnyösnek tűnt számára és elfogadta Németország felkérését egy egyezmény megkötésére. 1940. szeptember 27-én Japán, Németország és Olaszország aláírta a Háromhatalmi Egyezményt, amelyben vállalkoztak, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyiküket támadás éri egy, még nem hadban álló ország részéről (a Szovjetunió kivételével). Az egyezmény aláírását követően az USA külügyminisztériuma elrendelte minden amerikai állampolgár hazautazását a Távol-Keletről – kivéve a főként a Fülöp-szigeteken állomásozó katonai személyzetet. A britek bejelentették, hogy utat nyitnak Burma felől Csongkingba, hogy megtörjék Japán blokádját Vietnam irányából, mire válaszul Japán hadüzenettel fenyegette meg Nagy-Britanniát.
Remélve, hogy ezzel megtörheti a briteket, Németország a Maláj-félsziget déli csücskén elhelyezkedő Szingapúrban állomásozó britek megtámadására buzdította Japánt. Japán ígéretet tett Németországnak, hogy a Szingapúr elleni támadás előkészítését május végére befejezik. |