2.magyar hadsereg

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédség az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állították fel, és a keleti hadszintérre küldték harcolni. A hadsereg 1943. januárjában a Sztálingrád körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet, felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda értelmetlenül a -40 fokos orosz télben, miközben a Főparancsnokság és az ország vezetése szinte semmit nem tett az előre látható katasztrófa elkerülése érdekében.

 

Háttér

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés következtében Magyarország katonai alakulatait, egységeit, létszámát a szerződés határozta meg. A szerződésben foglaltak betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság ellenőrizte. A gazdasági helyzet és Bizottság jelenléte (1927. március 31-éig) nem tette lehetővé a hadsereg fejlesztését. 1927. december 23.-án viszont határozat született a hadsereg három lépcsős fejlesztéséről. Az 1930-as évek gazdasági válsága a fejlesztések megtorpanását okozta.

1938-ra a tengelyhatalmak európai politikai előtérbe helyeződésével Magyarország számára lehetőséget biztosított a fegyverkezési egyenjogúságra (1938. augusztus 23-i bledi egyezmény). A lehetőséget a gazdaság növekedése is biztosította. Ezek alapján életbe lépett a Huba hadrend, melyet (1943-ig, a Szabolcs hadrend kialakításáig) többször változtattak.

1940. március 1-jén a hadrendben 3 hadsereg-parancsnokság került felállításra:

• 1. Szolnok (később Kolozsvár): a debreceni VI., a kassai VIII. és a kolozsvári IX. hadtestből,
• 2. Budapest: a budapesti I., a székesfehérvári II. és a miskolci VII. hadtestből,
• 3. Pécs: a szombathelyi III., a pécsi IV. és a szegedi V. hadtestből.

A megalakult három hadsereg egyike sem került eredeti szervezetében bevetésre. A megalakult hadtestekben a rövid idő alatt nem sikerült jelentős mennyiségi fejlesztést végrehajtani, ezért megmaradt a két gyalogezredes kialakítás. Ezt a formációt 1942.február 12.-től kis átalakítással könnyű hadosztálynak (rövidítve: k.ho) keresztelték. Az Állományukba olyan ezredközvetlen alosztályok is bekerültek, amelyek eddig a gyalogdandárok hadrendjében nem szerepeltek, nevezetesen: egy-egy kerékpáros- és huszárszakasz, illetve egy kísérő könnyűágyús üteg.

1942. januárban Magyarország német követelésre ^[1] (mely 15 harcoló és 8 megszálló hadosztály átengedését tűzte ki célul) megbízta a 2. magyar hadsereg-parancsnokságot egy három hadtestből (9 könnyű hadosztályból), egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg összeállítására. A hadsereget teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták.^[2] A hadsereg a német Déli Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségébe került.

 

A hadsereg létrehozása, felszerelése, kivonulása, ellátása

 

Szervezet

A mozgósításra a a III. szombathelyi, IV. pécsi és VII. miskolci hadtestet jelölték ki. Saját hadrendi alakulatából csak kettőt vehett igénybe, a harmadikat idegen alakulattól kapták.

A hadsereg kialakításánál a következő elveket alkalmazták:

• Az ország egész területéről egyenletesen hívtak be katonákat, az egyébként szokásos területi kiegészítés helyett. (egyenletes terhelés)
• A mozgósítottak a honvédség sorállományának 20%-t nem haladhatták meg.
• A mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét igényelhették.
• A hiányzó hányadot a 35-40 éves póttartalékosokkal egészítették ki.

A kivonuló csapatok kb. 20%-volt nem magyar nemzetiségű (elsősorban erdélyi román és ruszinok a munkaszolgálatra kötelezett zsidók és a baloldali mozgalmakban résztvevők aránya 10% volt, őket igyekeztek nem harcoló beosztásban alkalmazni, például fogatosok), ami nagyjából megfelelt a lakosság etnikai összetételének.

Az összeállításnál az elveket nem lehetett teljes egészében végrehajtani, mert figyelembe kellett venni, hogy 1941. októberétől 5 megszálló gyalogdandár (10 gyalogezred 30 zászlóalj) működött.

A kivonuló alakulatokat több alkalommal átszervezték (néha új is alakult) a hadi helyzet vagy a feltöltések következtében.

 

A hadsereg kivonuló alakulatai (közvetlen és kisegítők nélkül)

hadtest	könnyűhadosztály	gyalogezred
III. (szombathelyi)	6. (komáromi)	22.(komáromi), (52. komáromi)
	7. (soproni)	4. (soproni), 35. (szombathelyi)
	9. (nagykanizsai)	17. (nagykanizsai), 47. (nagykanizsai)
IV. (pécsi)	10. (kaposvári)	6.(kaposvári), 36.(kaposvári)
	12. (szekszárdi)	18. (szekszárdi), 48. (szekszárdi)
	13. (kecskeméti)	7. (kecskeméti), 31. (budapesti)
VII. (miskolci)	19. (miskolci)	13.(miskolci), 43.(miskolci)
	20. (egri)	14. (egri), 23. (losonci)
	23. (kassai)	21. (kassai), 51. (kassai)

A hadsereghez tartozott még az 1. magyar harckocsihadosztály (parancsnoka Dálnoki Veress Lajos altábornagy), és az 1. repülőcsoport.

A hadsereghez vezényelt 1. repülőcsoport feltöltését nem sikerült teljes mértékben megoldani, ezért többszöri átszervezésen esett át. Az 1942. július 3-i állapot szerint (zárójelben az akkor rendelkezésre álló gépállomány):.

• 1. Távolfederítő-osztály (TF.o.), parancsnoka Keksz Edgár rep. alezredes
  • 1/1 TF. század, (3db Heinkel He-111)
  • 3/2 KF. (közelfelderítő) szd., pk. Trón Zoltán rep. szds. (12db He-46)
• 1. Vadászosztály (V.o.)
  • 1/1 V. szd., pk. Csukás Kálmán rep. vk. őrnagy (11db Re-2000 Héja)
• 4. Bombázóosztály(B.o.), pk. Mocsáry István rep. őrnagy
  • 4/1 B. szd. (12 Ca-135bis)

A repülőcsoportnál szolgált vadászpilótaként Horthy István kormányzóhelyettes, Horthy Miklós kormányzó fia.

A hadsereg kivonuló létszáma 207.000 fő. Ebből 17.000 munkaszolgálatos.

 

Kiegészítés, felszerelés

A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete tekintetében viszont arra törekedtek, hogy a "rendelkezésre álló hadianyag közül … a legjobbat kell adni" . Sajnálatos azonban, hogy – az ország szűkös anyagi lehetőségeinek és a már ismertetett történelmi előzményeknek megfelelően – ez a "legjobb" így is elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. A hadsereg kiegészítésénél és felszerelésénél a Főparancsnokságot valószínűleg az az elgondolás vezérelte, hogy (a korábban német alárendeltségben harcolt Gyorshadtesthez hasonlóan) a csapatok hadműveleti alkalmazása rövid ideig fog tartani, és közben a korszerű német fegyverzet szállítása Magyarországnak folytatódni fog. Átadták ugyan a Honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét de gondosan ügyeltek arra, hogy a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradjanak, és arra számítottak, ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel. Ez alól kivételt a páncélos- és repülőerők jelentettek: itt nem volt lehetőség szelektálásra, a legjobb erők kerültek kiszállításra a hadsereggel.

Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverzet terén:

• 244 db teljesen elavult 37mm-es páncéltörő ágyú
• kb. 245-300 db belga zsákmányból származó, a németek által átadott, szintén korszerűtlen 47mm-es páncéltörő ágyú
• kivonulás után, a fronton kapott a hadsereg a németektől 77 db 50mm-es "PaK 38" típusú páncéltörő ágyút
• szintén a fronton kapott még a hadsereg a németektől 50db 75mm-es francia konstrukciójú pct. löveget

Ezek közül csak a kivonulás után kapott 50 és 75mm-es lövegek voltak alkalmazhatók a szovjet T-34-esek ellen, de 1942-ben már ezek sem számítottak korszerűnek. További probléma volt – és az uralkodó állapotokat jól jellemezte – hogy például az 50mm-es ágyúkat kezelő tüzérek kiképzése hiányos volt, sokuk még életében nem adott le éles lövést a gondjaira bízott fegyverrel.

Minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek főleg kisebb űrméretű (és lőtávolságú) lövegekkel voltak ellátva:

• 12 db 10cm-es ágyú
• 8db 10cm-es, 4 db 10,5cm-es és 8 db 15cm-es tarack

Ezeken felül hadtestenként még be volt osztva egy közvetlen tüzérosztály, 16 db 15cm-es tarackkal. A tüzérségi eszközök közül csak a 10,5cm-es tarackok számítottak modernnek. Az ütegek túlnyomó része fogatolt vontatású volt, ami súlyosan korlátozta a mozgékonyságot. A téli, takarmányhiányos időszakban a tüzérség teljesen mozgásképtelenné vált. 1943 január elején (5-én) beérkezett az erősítésül küldött 153. és 154. mozsárágyús üteg, az ekkor már muzeálisnak számító 30,5 cm-es Skoda mozsarakkal. Az erődök ostromára kifejlesztett, az I. világháború során jobb napokat látott mozsarakat anélkül ejtették zsákmányul a szovjetek, hogy azok egyetlen lövést le tudtak volna adni.

A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40mm-es légv. gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg, ami összességében teljesen elégtelennek bizonyult. A repülőterek légvédelmét a repülős alakulatok saját légv. gépágyús egységei alkották.

A magyar hadsereg elitjének számító páncéloshadosztály jórészt a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikkal volt ellátva, amelyek jó része nem vehette fel a versenyt a korszerű szovjet T-34-esekkel:

• 108 db csehszlovák zsákmányból származó, korszerűsített T-38-as,
• 18 Csaba páncélgépkocsi
• 19 Nimród páncélvadász
• 17 Toldi könnyű harckocsi
• 22 modern német Pz-IV páncélos

A repülőcsapatok kiszállítása több hetes késedelmet szenvedett az eredetileg tervezett július 10-hez képest, és szeptemberre sem sikerült a tervezett létszámot teljes mértékben elérni. A kiszállítás lezárultával az 1. repülőcsoport hadrendje a következő képet mutatta:

• Távolfelderítő: 4 He-111P (tervezett: 12 gép)
• Közelfelderítő: 12 He-46 (tervezett állomány)
• Vadászrepülő: 22 MÁVAG Héja, 4 Bü-131 (tervezett: 24 Héja)
• Bombázórepülő: 14 Ca-135bis, 3 Bü-131, 1 FW-58 (tervezett: 24 Ca-135bis)
• Szállítórepülő: 3 Ju-86, 3 Ca-101 (tervezett állomány)
• Futárrepülő: 2 FW-58 (tervezett: 10 gép)

Műszakilag itt is hasonló volt a helyzet, mint a páncélosoknál: kevés volt a modern eszköz, és a sok különféle típus karbantartása nehézségeket okozott. A közelfelderítő He-46-osok ekkorra már reménytelenül elavultak voltak, hasonlóan a kétfedeles Bü-131-esekhez. A modern, de nehezen kezelhető Héják nem bizonyultak igazán megbízhatónak, sok volt a meghibásodás. A típusra sebtében képezték át a pilótákat (akik előtte teljesen más konstrukciójú gépeket repültek), így nagyon sok volt a kisebb-nagyobb baleset. A Caproni bombázógépek repülési tulajdonságai (terhelhetőség, sebesség, hatótávolság) elmaradtak a nemzetközi színvonaltól, azonban a jól kiképzett bombázócsapatok a rájuk bízott feladatokat megbízhatóan ellátták, és hatékonyan támogatták a harccselekményeket. A későbbi hídfőcsaták során gyakran lett volna szükség precíziós bombázásra (pl. hidak ellen), ezt a feladatot azonban a magyar repülőcsapatok (zuhanóbombázók híján) nem tudták ellátni. Ilyenkor a németektől kértek támogatást, amit gyakran nem kaptak meg. Szállítórepülő-kapacitásból mindig hiány volt, a folyamatosan igénybe vett gépek gyakran meghibásodtak.

A hadsereg csekély motorizált szállítókapacitással rendelkezett, annak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépjocsipark kb. felét megkapták. 1942-ben egy német fronthadosztály kb. 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak kb. 25-30-cal. Szinte a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.

A hadsereg összlétszáma kb. 200 000 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes

 

Ellátás

A hadsereg élelmezését (mivel német alárendeltségben, az országtól távol harcolt) a német központi parancsnokság látta el, cserébe a magyar kormány Németországnak szállított élelmiszert. Bár a honvédek ugyanazt és ugyanolyan mennyiségben kapták, mint a német frontcsapatok, a katonák olyannyira elégedetlenek voltak a "nem magyar gyomornak való" ételekkel, hogy a hadsereg-parancsnokság kénytelen volt Magyarországról kiküldeni elsősorban bort, pálinkát, szalonnát és hagymát tartalmazó élelmiszer-szállítmányokat. Ezek azonban a csekély szállító-kapacitás és a partizánok támadásai miatt ritkán és sok esetben romlottan érkeztek meg.

A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ez utóbbira történtek is német erőfeszítések (pl. a leginkább hiányzó páncéltörő eszközök átadása). Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.

További sajnálatos tény az is, hogy a magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg "lehető legjobb" felszerelését a kivonulás előtt, annyira "megfeledkezett" a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Úgy tűnik, a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, és a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykérései süket fülekre találtak.