Az 1. magyar hadsereg Galíciában és a Kárpátokban

A tengely országai 1942 nyarának végén eljutottak hatalmuk csúcsára. A japán terjeszkedés a Midway-szigeteknél lezajlott csatában megrekedt. Az 1942. november 19-én kezdődött második sztálingrádi csata során a 6. német hadsereg megsemmisülésével megroppantotta a Wehrmacht gerincét, bár kezdeményezőkészségét még nem vesztette el. A keleti fronton az ipari {I-360.} fordulatot a kurszki tankcsata (1943. július 5.) jelentette. Az itt elszenvedett veszteségeket a német haderő már nem tudta kiheverni. Észak-Afrikában 1942. október végén a német–olasz erőket az el-alameini ütközet törte meg, november 8-án angol–amerikai csapatok szálltak partra Északnyugat-Afrikában és a francia gyarmati haderőt elvágták a németbarát vichyi kormánytól. 1943. július 10-én Afrikában győztes angolszász erők átkeltek Szicíliába s nem sokkal később Olaszországba. 1943 nyarán végleges fordulat állt be a háború menetében.

A német sikertelenségek és az általános hadihelyzet romlása arra késztette a magyar politikai vezetést, hogy kapcsolatba lépjen az angolszász hatalmakkal. Az 1942 nyarán Svédországban és Svájcban meginduló tárgyalások fő célja magyar oldalról az volt, hogy a tervezett balkáni partraszállás részeként angolszász erők foglalják el Magyarországot és ne az egyre fenyegetőbben közeledő szovjet csapatok. 1943. szeptember 9-én Veress László, a magyar kormány hivatalos delegáltja átvette azt a fegyverszüneti egyezménynek is tekinthető okmányt, amely Magyarország feltétel nélküli kapitulációját írta elő, magyar értelmezés szerint akkor, amikor az angol–amerikai erők elérik a magyar határt. Az ajánlatot magyar részről elfogadták.

A német diplomácia folyamatosan tájékozódott a magyar béketapogatódzásokról. A „fegyverszüneti” okmány átvételéről értesülve Hitler elhatározta, a magyar kapitulációt megakadályozza. A „Margarethe–I.” fedőnevű hadművelet keretében 1944. március 19-én kezdődött. A német haderők szinte puskalövés nélkül megszállták Magyarországot. A magyar honvédség egységei háborús szövetségesükkel szemben ellenállást nem tanúsítottak. 

A Vörös Hadsereg 1943 végére megközelítette az Északkeleti-Kárpátokat, ezért 1944. január 6-án mozgósították a magyar királyi 1. hadsereget. A Náday István vezérezredes parancsnoksága alatt álló, a 16. és 24. gyaloghadosztályból, valamint az 1. és 2. hegyidandárból álló hadsereg kezdetben kifejezetten a magyar határ védelmére vonult fel. A mozgósítás, a VI. és IX. hadtest közigazgatási területéről 1944. március 19-e után is folytatódott, a hónap végére a kijelölt seregtestek befejezték a felvonulást. A hadsereg-parancsnokság 29-én indult útra Munkácsra és ott vette át a négy seregtest feletti közvetlen vezénylést.

A Keleti-Kárpátok védelmére az 1940. évi második bécsi döntéstől, az Északkeleti-Kárpátokéra a Szovjetunió elleni háborúba történő 1941-es bekapcsolódástól készült a magyar hadvezetés. Az eredményes védelem érdekében építették ki az Árpád-vonalat. A munkálatokat az 1940 őszén felállított Erődítési Parancsnokság irányította. A fő védővonalnak szánt Árpád-vonal a határtól néhány km-rel beljebb, a domborzatot követve húzódott. Egy-egy nagyobb város és a hágókat lezáró erődök alkották fő támpontjait, amelyeket egyéb akadályrendszerek kötöttek össze. Előtte, a határvonal mentén épült ki a Szent László-állás. Galíciában, a román határ (a Cseremosz folyó) és a Lengyel Főkormányzóság határa (a San folyó) között létesítették a Hunyadi-állást. Arra szolgált, hogy a Galíciában harcoló erők ennek fedezetében húzódhassanak vissza a Kárpátokra.

1944. március közepétől az 1. hadsereg feladata lényegében változott meg. Be kellett tömnie azt a mintegy 200 km-es hadműveleti rést, amely a szovjet előretörés nyomán Csernovic és Tarnopol között a német védelemben kialakult. Új feladatának megfelelően március 28-án a Manstein vezértábornagy {I-361.} parancsnoksága alatt álló Észak-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe lépett, április 1-jén megkezdődött átcsoportosítása Galíciába. 8-án Delatyn térségében a magyar alakulatok felvették a közvetlen harcérintkezést a szovjet csapatokkal.

A támadó fellépés tervét Náday visszautasította, így április 17-én már a magyar megszálló erők addigi parancsnoka, vitéz Lakatos Géza vezérezredes vezette támadásba a 136 ezer főt kitevő magyar csapatokat. Az 1. hadsereg állománya ekkorra kibővült a 2. páncélos-, a 25. gyalog- és a 108., 19., 27. (székely) és 201. könnyűhadosztályokkal. A hadműveletek három hadtestparancsnokság, VI., VII. magyar és a XI. német irányította. Az április második felében kivonuló 20. gyaloghadosztály az 1. magyar hadseregtől észak-nyugatra álló 1. német páncéloshadsereg kötelékébe került.

Az április 30-án beszüntetett támadás során az 1. hadsereg helyreállította az összeköttetést a német Dél-Ukrajna és Észak-Ukrajna Hadseregcsoport között (április 27.), elérte Kuty–Koson–Pistin–Kolomea–délnyugat-Ottynia–Tlumacs vonalat, visszafoglalta többek között Nadwornát, Delatynt, Ottyniát, Peczenizynt és Kutyt, április 26-án hídfőt foglalt a Prut keleti partján, de elakadt Kolomea előtt. 15 és félezer katonáját, valamint a harckocsik háromnegyedét veszítette el. A támadás idején az Észak-Ukrajna Hadseregcsoportot már Walther Model vezértábornagy irányította, aki a támadás vezetését Lakatosra bízta. Ugyancsak támadást hajtott végre az 1. magyar hadseregtől északra lévő 1. német páncéloshadsereg is.

Az 1. hadsereg támadásának idején változás történt a Honvéd Vezérkar élén. Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek német nyomásra mennie kellett, ezt Veesenmayer március 31-én külön levélben kérte Sztójaytól. A kormányzó környezetében komolyan fontolóra vették lakatos kinevezését, ami re végül nem került sor, ismét csak Veesenmayer közbelépése nyomán. A teljhatalmú birodalmi követ arra hivatkozott, hogy nem lehet elvonni a harctérről egy éppen támadásra készülő hadsereg újonnan kinevezett parancsnokát, s vitéz nemes Vörös János altábornagyot javasolta helyette, akit Horthy 19-én ki is nevezett.

A nyár folyamán újabb erősítése érkeztek az 1. hadsereghez, így a 7. gyaloghadosztály, kivonták viszont a korábban a hadsereg arcvonalán harcoló német alakulatok egy részét. A 201. könnyű hadosztályt feloszlatták, állományát szétosztották a 18. és 19. hadosztályoknak. Változás történt a vezetésben is: Horthy hazarendelte Lakatost, akivel politikai tervei voltak. Helyére május 15-én nevezte ki Beregfy Károly vezérezredest.

Július 13-án az 1. Ukrán Front támadásba ment át az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport ellen Lemberg irányába. 22-én a támadás kiterjedt az 1. hadsereg balszárnyán harcoló VII. hadtest arcvonalszakaszára. 23-án elesett Ottynia, 25-én Nadworna. 26–28-a között a hadsereg csapatai visszahúzódtak a Hunyadi-állásba. Egy időre megszakadt az összeköttetés a VII. és a VI. hadtest között.

25-én Joseph Harpe vezérezredes, az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport új parancsnoka Stanislauba rendelte a 18. könnyűhadosztályt és a 2. hegyidandárt. Bár konkrét visszavonulási parancs német részről nem érkezett, a magyar vezetés megerősítve látta gyanúját, hogy a németek Dél-Lengyelország irányába szándékoznak hátravonni az 1. magyar hadsereget. Beregfy tartotta magát ahhoz, amit kinevezésekor Horthy a lelkére kötött és a szovjet csapatok kikényszerítette visszavonulást {I-362.} a magyar határ irányába szándékozott vezetni. Kidolgoztatta az erre vonatkozó parancsot, de ki már nem adta. 26-án a németek felmentését kérték, a hadszervezési-elméleti vonalon jó felkészültségűnek mondható tábornok a gyakorlati harcvezetésben csődöt mondott.

A hadsereg visszavonását a Szent László-állás irányába a VI. hadtest parancsnoka, vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy hajtotta végre. Az új parancsnokot vitéz lófő dálnoki Miklós Béla vezérezredest, addigi főhadsegédet csak augusztus 1-jén nevezte ki a kormányzó. A hadseregtől elszakadt VII. hadtestet parancsnoka, Vörös Géza vezérőrnagy maga hozta vissza a Toronyai- és a Vereckei-hágón keresztül, az 1. német páncéloshadsereg parancsnokságának megkérdezése nélkül, akinek alárendeltségébe ekkor tartozott. Július végére a Hunyadi-állás középső szakaszán és balszárnyán a helyzet stabilizálódott, a magyar csapatok visszavonulása a Szent László-állásig a Hunyadi-állás fedezetében viszonylag rendben folyt.

Miklós vezérezredes és vezérkari főnöke, Kéri Kálmán vezérkari ezredes irányításával augusztus folyamán megszilárdították a védelmet az Árpád-vonalban és a Szent László-állásban, a balszárnyon pedig még a Hunyadi-állásban. Egyidejűleg átszervezték az 1. hadsereget. A mozgósított III. hadtestparancsnokság és az annak alárendelt 6., 10. és 13. gyaloghadosztály beérkezésével párhuzamosan a 18. könnyűhadosztályt beolvasztották a 16-ba, a 19-et a 20-ba. A soproni 7. gyaloghadosztályt, mivel július 23-án ennek arcvonalszakaszán következett be a szovjet áttörés, példastatuálás céljából feloszlatták. Katonái a 24. gyaloghadosztály állományába kerültek. A VII. hadtest arcvonalszakaszára beérkezett a 4. német hegyihadosztály. Augusztus végére az 1. hadsereg létszáma elérte a 200 ezer főt, amelynek egytizede német volt.

Augusztus közepétől a 4. Ukrán Front, amelyet kifejezetten az Északkeleti-Kárpátok áttörésére, majd a Magyarországon és Szlovákiában folytatandó hadműveletek folytatására alakított meg a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság, augusztus 5-én már a védelmi állásokat támadta. Számottevő sikert nem tudott elérni, a védőknek augusztus 7-től már ellentámadásokra is tellett erejükből. A Hunyadi-állás még tartott támpontjait az 1. hadsereg szeptember 25–27-én, tervszerűen ürítette ki, kivárva Guderian vezérezredes, az OKH vezérkari főnökének engedélyét. Körösmező körzetét nem számítva a szovjet csapatok két és fél hónapon keresztül, október közepéig a magyar vonalak előtt álltak.

Galíciában kezdetben az arcvonalak mögött a magyar katonákat egyaránt támadták szovjet és nemzeti érzelmű ukrán partizánok. A támadások oly mértékben veszélyeztették az összeköttetési vonalakat, hogy a 201. könnyű hadosztályt partizán-elhárításra kellett kikülöníteni. A nyár elejétől egyre gyakrabban maradtak el az ukrán nemzeti függetlenségért harcoló partizánok támadásai. Szervezetük, az UPA (Ukrainszka Povsztanszka Armija, Ukrán Felkelő Hadsereg) és a Honvédség felvették a kapcsolatot. Június 27-én egyezményt írtak alá, minek következtében az ukránok nem támadták a magyar katonákat és csapattesteket sőt, olykor segítették is őket a szovjetekkel szemben. A honvédkórházak és orvosok pedig ellátták egymás sebesültjeit.